Jelen János 2010 óta látja el a rektori feladatokat A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. A buddhizmushoz fűződő viszonyáról, az eddig rektorként eltelt öt évéről és a jövőről így mesélt:
Hogyan találkoztál a buddhizmussal?
Három lépésben tudatosult a bennem formálódó hozzáállás ehhez a világképhez. Az első találkozás egzotikus kalandként írható le, amelyet első diplomáciai kihelyezésem idején éltem át 1980 és 1983 között Vietnamban. A háború utáni országban dolgozó fiatal diplomataként nem nagyon volt szórakozási lehetőségünk. Ezért majd minden hétvégén Észak-Vietnam pagodáit jártuk. Bár izgalmas ismerkedés volt az ismeretlen kultúrával, nem sokat értettünk a látottakból, hiszen kolostori életet csak nyomokban láttunk. A politika ugyanis kitiltotta, néhány helyre központosította a szerzeteseket, a tevékenységüket korlátozta.
A buddhizmussal való találkozásom második rétege érzelmi jellegű volt, s mélyen megrázó élmények hozták létre. 1992-93-ban Kambodzsában dolgoztam, ahol először szembesültem a számomra megszokottól élesen eltérő felfogással halálról, gyilkosságról. Először láttam, bár csak mára értettem meg, hogy embertársuk halálát karmikus következménynek tekintik, s akár magára hagyottan, az út szélén eltűrik a holttestet, indulataik kifejezéseképpen esetleg megdobálják. Az életveszély és a halál a mindennapjaink része volt: nem szemlélhettem kívülállóként. Egyiptomi és nepáli rendőr kollégáimmal néhány órával korábban még beszélgettünk, majd aknára futottak a kocsijukkal, s egyiküknek a lábfejét szakította le a szétroncsolódott fém, míg a társa gyomrába szilánkok fúródtak. A hazahozatalukat követően kitört pánik közepette intézkednem kellett orvosi ellátásukról, miközben három kultúra csapott össze. Az indiai katonai kórház sebésze parancsot várt, hogy a fájdalmuknak csoportosan és indulatosan hangot adóknak engedve a kevésbé súlyos sebesültet operálják, vagy a sorsába belenyugvó, csöndesen haldokló állapotát stabilizálják előbb. Sok olyan dolog történt velem, ami elgondolkoztatott: miként viszonyuljak a legalapvetőbb kérdésekhez, így az élet értelméhez, a halálhoz, a betegséghez, sok minden máshoz. Hogy ennek a buddhizmushoz valami köze lehet, azt akkor még nem igazán éreztem, csak megváltozott az életem.
A harmadik meghatározó élményem az volt, amikor Farkas Pali elhívott a London melletti Amaravati-kolostorba, ahol rövidebb-hosszabb időszakokat töltöttem. Akkor ezek az élmények és tapasztalatok kezdtek összeállni. Szavak, fogalmak nélkül felbukkant az élet megélésének új, alternatív formája, ami megváltoztatott. A megértés és a tapasztalat csak jóval később, néhány éve ért meg, amikor Thích Nhat Hanh mester előtt 2013 júliusában fogadalmat tettem az öt éberség gyakorlására, és a Tám Thuong Quang (A szív állandó kiáradása) dharma nevet kaptam.
Miként kerültél kapcsolatba a Tan Kapuja Buddhista Egyházzal?
Farkas Pál megkeresett, hogy tartsak előadást a főiskolán angkori élményeimről, illetve vietnami tapasztalataimról. Akkor még inkább arról voltam ismert, hogy sokat foglalkozom Angkorral, és erről tartottam először előadásokat a Főiskolán is úgy 2003-2004 körül. Később felkért, hogy tartsak előadásokat, majd kurzusokat a délkelet-ázsiai buddhizmus történetéről. Palival való ismeretségem korábbi meghatározó eseménye 2001-ben volt, amikor be akart vonulni a London melletti Amaravati-kolostorba, ám a határon kiutasították. Az ok az volt, hogy igazat beszélt. Pontosabban nem volt birtokában annak a tudásnak, ami ahhoz kellett volna, hogy felmérje szavai következményeit. A határon azt kérdezték tőle, hogy fog-e dolgozni a kolostorban, amire természetesen azt válaszolta, igen, ha megbízzák. Abban a pillanatban félreültették, mivel nem volt munkavállalási engedélye. Tizenkét órát ültették, majd kiutasították az országból, ám előtte engedélyezték, hogy a helyszínre utazzon, mielőtt elhagyja az országot. Mindez hétvégén történt, így a szerzetesek mást nem tehettek, együttérzően sajnálkoztak Amaravatiban, hiszen nem voltak ott a kolostorban azok a világiak, akik ismerték az ilyen típusú beutazási kérelmekhez elengedhetetlen igazolásokat. Mikor visszaérkezett Budapestre, útlevelében a kiutasító pecséttel, megkeresett a külügyminisztériumban. A szükséges konzuli segítség megadásával visszajuttattuk Angliába. Mindezt nem tartanám fontos eseménynek, ha nem ennek köszönhetném, hogy Pali később meghívott, s megismertette velem a kolostori életet belülről.
Korábban is volt már közöd a tanításhoz?
1998-tól kezdve a Károli Gáspár Egyetemen, majd az ELTE-n tanítottam Délkelet-Ázsia történetét, régészetét, művészettörténetét, sőt vietnami nyelvet is. 2000-ben az ELTE-n Göncz Árpád közreműködésével egy Délkelet-Ázsia Központot hoztam létre. Elnök urat 1991 óta ismertem, hiszen a támogatásával hoztuk létre az Angkor Alapítványt. Próbáltam beágyazódni a felsőoktatási rendszerbe, ami végül sikertelen volt, hiszen mind a mai napig nem tudtam doktori fokozatot szerezni.
2010. október elsejétől aztán rektor lettél a TKBF-en. Miért vállaltad el a rektorságot, mi motivált?
A legfőbb ösztönző erő az volt, hogy a kinevezésemet megelőző két évben, amikor még csak óraadó tanár voltam, súlyos válság bontakozott ki az egyház és a főiskola vezetői, valamint a mögöttük felsorakozó tanárok, alkalmazottak és diákok között. Akkor Farkas Pál, Karsai Gábor és Ruzsa Ferenc is számított arra, hogy tudok segíteni a konfliktus kezelésében. Igyekeztem az egyre inkább eldurvuló vitában közvetíteni a szemben álló felek között. Bár közvetítői tevékenységem sikertelen volt, úgy döntöttem, megpályázom a kiírt rektori pályázatot, és megkísérlem talpra állítani, nem csupán működő, hanem fejlődőképessé tenni a főiskolát. Ez egy olyan izgalmas kihívás volt, amit életem egyik legpozitívabb lehetőségeként éltem meg, és ezt mind a mai napig így látom.
Jelenleg is te vagy a főiskola rektora, immár a második négy évedet taposod. Hogyan élted meg az eddigi öt év rektorságot?
Három szakaszra osztom az elmúlt öt évet. Az első szakasz, ami szinte az egész első rektori kinevezésem időszakát magában foglalta, klasszikus válságmenedzselés volt. A szemben álló feleket szét kellett választani, az együttműködni képtelen embereket el kellett bocsátani. Meg kellett nyerni az egyház közreműködését, és minden olyan tanárnak, itt lévő alkalmazottnak az egyetértésére és együttérzésére szükség volt, aki évek óta az intézmény fennmaradásán fáradozott. A válságmenedzselésben hozott döntéseket egy informális testület hozta meg egyhangú szavazással. Mialatt közel nyolcvan válságrendező döntés született, ismét egyetértésre kellett jutniuk azoknak, akik az intézményt létrehozták, s akik a kezdetektől fogva itt voltak, vagy később csatlakoztak. Mindezt az első öt évet brutális külső környezetváltozás kísérte: a költségvetésünk felét elveszítettük, a felsőoktatás jogi és adminisztratív követelményrendszere gyökeresen megváltozott.
A válságrendezést követően konszolidálni kellett a helyzetet. A rendkívül fontos tárgyakat tanító elbocsátottakat pótolni, anyagi és adminisztratív helyzetünket stabilizálni kellett. Ehhez az alapelvekben, a szervezet jövőképében újra meg kellett állapodnunk a fenntartónkkal, rendeznünk kellett a végkielégítéseket, mindehhez jelentős kölcsönt kellett kérni az egyháztól, majd vissza kellett fizetni. A második szakasz csak az újraválasztásom idejére fejeződött be.
Mára eljutottunk a harmadik szakaszba: minden tartozásunkat visszafizettük, jelentős tartalékokat halmoztunk fel, sőt ha a külső környezet nem romlik ismét, akkor mindez jelentős stratégiai növekedést, közép- és hosszú távú tervezést tesz lehetővé. Széles nemzetközi kapcsolati hálót építettünk ki: nyolc országgal tíz együttműködési szándéknyilatkozatot írtunk alá. Közöttük nemcsak nagy, keleti szerzetesegyetemek, hanem a buddhai tanok tanulmányozásában nemzetközileg legtekintélyesebb kutatóintézetek is megtalálhatók, Thaiföldtől kezdve Indián, Japánon és Tajvanon át egészen az Egyesült Államokig. Az első 25 év munkájának eredményeként sikerült olyan elismerést kivívni, amely lehetővé teszi, hogy integrálódjunk a buddhai tanok és a buddhizmus nemzetközi felsőoktatási rendszerébe. Ugyanakkor megteremtődött a lehetősége annak is, hogy olyan szerzetesek és kutatók jöjjenek hozzánk, akik segítik a nálunk folyó fontos oktatási és kutatási tevékenységek megerősödését, minőségének jelentős javulását.
Hogyan tovább? Mi a jövőkép, mi az irány?
Úgy gondolom, a következő 25 év egyik legfontosabb eleme a nemzetközi együttműködés. A thaiföldi Mahácsulalongkornrádzsavidjalája Egyetemmel (MCU) már kötöttük egy megállapodást. Komoly érdeklődést tanúsítanak aziránt, hogy fogadjuk európai szerzeteseiket, és befogadó közegük, az európai történelem, vallás, politikai helyzet megismertetésével és angolnyelv-oktatással járuljunk hozzá európai feladatuk minél hatékonyabb ellátásához.
A másik nagy terület a hazai közoktatásban kormányzati támogatással kiszélesített hitoktatás. Ez személyes meggyőződésem szerint olyan fordulat, amely minden eddigi egyházi és főiskolai erőfeszítést megkoronázhat. Így a Tan legfiatalabb embertársainkhoz juthat el szüleik szabad és független választása eredményeként. Ez egy óriási kihívás. Meg kell szereznünk az állam szakindítási engedélyét ahhoz, hogy világi tanári diplomát is adhassunk a tanítás iránt érdeklődő diákjaink kezébe. Az első kísérletünk sikertelen volt, de az elutasítás indoklása arra bátorított bennünket, hogy újra nekirugaszkodjunk. Két év alatt több mint 200 általános iskolás és gimnazista diák szülője kérte egyházunkat, hogy gyermeküket buddhista szellemben neveljük. Ez a szám megítélésem szerint gyorsan fog növekedni.
A harmadik ugyanilyen nagy kihívás infrastruktúránk fejlesztése, hiszen az előbb említett, tanárképzésre irányuló kérelmünk elutasításának egyik oka épp a megfelelő infrastruktúra hiánya volt. Ehhez meg kell nyernünk az állam támogatását, vagy ha ez nem lehetséges, akkor magunknak kell megteremtenünk a szükséges feltételeket.
Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?
A legnagyobb sikerem az, hogy itt dolgozhatok. Ez életem legjobb munkahelye. Olyan intézményben dolgozhatok, ahol az engem őszintén és mélyen megrázó és meggyőző buddhai tanok elterjedését szolgálhatom. Legnagyobb sikerem az, hogy ezt ma még megtehetem.
A Tan Kapuja Buddhista Egyház 25 éve című könyvben is megjelent interjút készítette:
Rába Géza
