Ecsedy Ildikó (1938–2004)

„A test üres és üres a test, a test tehát üresség, az üresség test pedig” – mondja a Szív-szútra. Ecsedy Ildikó megtapasztalta a rúpa üres, romlandó, nem-állandó lényegét, és egész életét az állandóbb: a bölcsesség elérésének szentelte.

Ungváron született 1938. március 23-án. A háború után édesanyja négy gyermekével menekült Magyarországra, apja évekig hadifogságban – már ennyi is elég lett volna a szenvedés tapasztalataiból. Ildikó már gyermekkorától hihetetlen akarattal győzte le a betegséget, amely két és fél éves korában támadta meg, és a sugárzón okos kislány mindvégig kitűnő eredménnyel járta végig az iskolákat: 1956-ban érettségizett Budapesten, a Veres Pálné Gimnáziumban. Tizennyolc évesen elkötelezte magát szakmája és hivatása, a sinológia mellett, amelynek majd nemzetközi tekintélyű tudósa lesz. Öt éven át az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának kínai-magyar szakos hallgatója volt, majd még az egyetem elvégzésének évében, 1961-ben az orientalisztika két félelmes hírű professzora: Ligeti Lajos és Németh Gyula előtt kitüntetéssel ledoktorált. Olyan témával foglalkozott már ekkor is, melyről kevesen tudnak a világon, s mely látszatra lényegtelen, véletlen adalék csupán a világtörténelemben. (Doktori disszertációjának címe: Adalékok a karluk nép történelméhez kínai források alapján.) De a kultúrák határvidékén, találkozásánál élő népek története, azok forrásainak vizsgálata a történelem legfontosabb összefüggéseire világít rá, lényeges elméleti és általános tanulságokkal szolgál. Különösen pedig a magyar nép régmúlt története kutatásának szempontjából szolgálnak fontos tanulságokkal az ázsiai nomád népekről szóló források. Ennek a témának, a magyarság őstörténetének Ecsedy Ildikó sok kiváló cikket szentelt: jól ismerte a nomád népekre vonatkozó kínai forrásokat és a magyarság története szempontjából fontos egyéb, különböző nyelvű forrásokat is. Kandidátusi címét 1980-ban az ázsiai nomád népek történelmének kutatásában elért eredményeiért kapta a Nomádok és kereskedők Kína határain című, 1979-ben megjelent könyvével. Érdeklődési területe azonban az egész kelet-ázsiai történelmet, Kína kultúrhistóriájának minden ágát felölelte. Írt tudományos és ismeretterjesztő cikkeket a kínai és tibeti szertartásokról, zenéről, a koreai vallásról, eurázsiai samanisztikus kultuszokról, a kínai írás és könyvnyomtatás rejtelmeiről, a kínai orvoslásról, mongol népszokásokról, türk temetésekről… Az irodalomnak – a klasszikus és modern kínai szépirodalomnak – pedig már egyetemista korától értő fordítója és interpretátora volt: fordított verset és prózát, drámarészletet, figyelemmel kísért és recenzeált minden fontos magyarul megjelent kínai irodalmi művet.

Tudományos érdeklődése a 1970–80-as években a kínai állam legősibb története felé fordult, archeológiai és csillagászati adatokat vetett össze, és ezekből bontotta ki a történelem előtti Kína viszonyait, az ősi települések és államalakulatok kialakulásának valószínű kereteit. Archeo-asztronómiai kutatásait nemzetközi érdeklődés kísérte; eredményeit A kínai állam kezdetei című könyvében foglalta össze (1987), mely munkájáért 1985-ben akadémiai doktori címet kapott. Megalakulásától, 1972-től kezdve tagja volt az MTA Orientalisztikai Kutatócsoportjának, mestere, Tőkei Ferenc oldalán részt vett az ázsiai termelési mód marxi fogalmából adódó történeti következtetések kutatásában, több cikket és tanulmányt szentelt e témának, a kutatócsoport tanulmányköteteinek szerkesztését tudós hozzáértéssel és hallatlanul lelkiismeretes aprólékossággal végezte.

Kína és Belső-Ázsia kultúrtörténetének sok vonatkozását kutatta, más kultúrák neves magyar tudósainak (például Harmatta Jánosnak, Uray Gézának, Barlai Katalinnak) nyújtott segítséget saját területükre vonatkozó kínai források értelmezésében.

Fiatalabb korában megfordult az európai Kína-kutatás neves központjaiban, de élete utolsó huszonöt évében alig hagyta el lakótelepi, szűk lakását, mégis figyelemmel kísérte szakmája és a világ minden fontos történését. Hozzá jártak kollégák és tanítványok, tisztelők és barátok. És mindenkinek segített tanáccsal, biztatással, kölcsönadott könyvekkel. Témákat adott, átsegítette a fiatalokat a buktatókon. Mert tanár és mester is volt: címzetes egyetemi tanár az ELTE-n, a kínai tanszék tudományos irányítója a Miskolci Bölcsész Egyesületben, egyetemi tanár A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán a kínai doktori programot vezette, de már korábban a fiatal nemzedék több jeles fiatal sinológusa az ő vezetésével szerezte kandidátusi címét. Művelődéstörténeti tanulmányai, tankönyvei pedig a következő nemzedékek számára is lehetővé teszik, hogy merítsenek hatalmas tudásának tárházából.

1994-ben a római Academia Europaea tagjai közé választotta, a Harvard Egyetem a világ legjobb ezer Közép-Ázsia kutatója közé sorolta, 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia Eötvös József Koszorúja jelezte itthoni elismerését.

A buddhizmus, mint összekötő kapocs azon népek kultúrájában, melyek történelmét és kultúráját kutatta, régóta foglalkoztatta. Elsősorban a nagy Tang-kori (618-907) kínai zarándokok, Fa-xian, Xuan-zang és Yi-jing útleírásai, belső-ázsiai buddhista országokról és tanokról szóló beszámolói tartoztak kutatásainak körébe.

Élete, akaratereje, morális tartása példaként marad meg mindazok számára, akik megpróbálnak a külső jelenségektől és formáktól függetlenül élni, akik önmaguk lényegét akarják megtalálni, akik önnön személyiségüket mindinkább visszafogva alkotnak mások: minden élőlény számára.

Kalmár Éva