Kezdőlap » Emlékoldal » Hamvas Béla (1897–1968)
„Nem vagyok vallásos. Nem vagyok buddhista, nem vagyok hindu, sem keresztény, sem muszlim, sem zsidó. Nem vagyok arisztoteliánus teista, ateista viszont végképp nem vagyok.”
„Milyen világos itt minden. Már semmit sem látni. Senkit, még Buddhát sem! Világpusztulások, mint amennyi homok a Gangeszben, mint ahány buborék az óceánban. Az őskor bölcsei és tudása, mint a villámfény.” (Jang-csia)
Igen, „nem lehetek vallásos, mert nekem az egész kell”, írja Hamvas a Silentiumban. Az Egy csepp a kárhozatból című esszéjében azonban elmondja, hogy bár réges-régen minden vallásos mitológia és szokás lefoszlott róla, a tájat, ahová elérkezett, egzakt módon csak vallásos terminológiával tudja leírni. Először a tudományhoz fordult, de a tudomány tompaságával már az út kezdetén csődöt mondott. Ahogy csődöt mond azóta is mindig, minden alapkérdésünkben. Aztán a pszichológia következett, de kiderült, hogy a léleknek ezen a táján a pszichológia is reménytelenül alulinformált. Halálfélelemmel teli bolyongását ekkor – Keresztes Szent János szavaival – a lélek sötét éjszakájának nevezte el. Aki e katabáziszt megjárta és visszatért, mind a lélek kiszáradásáról beszél, akár mester vezette, mielőtt a pokol mélyére szállt, akár nem. Mert akit mester vezet, ebben az életszakaszában most már tőle sem kaphat segítséget. Itt már nincs senki, aki előtte járhatna, és nincs, aki vele vagy helyette járhatna. A mester valahol a felszínen, az ösvény bejáratánál elengedi tanítványát és mosolyog: a pokoljárásba igazán senki sem pusztult még bele. Hamvas is visszatért, életerejét a második világháborút követő gyönyörű tavaszon visszanyerte, és maga is mesterré vált.
Arról értekezni, hogy a buddhizmushoz mint valláshoz hogyan viszonyult, ha nem is érdektelen, de másodrendű. Ugyanis a buddhizmus mint vallás Hamvasnál alig jelenik meg. A vallás minden égtájon azt jelenti: az ég és a föld kettészakadt. E kijelentés csak annyiban szorul pontosításra, hogy a keleti vallásokban az ezoterikus tudás és az exoterikus praxis nem vált el egymástól olyan helyreállíthatatlanul, mint a kereszténységben, ahol a hagyomány egyetlen tartalma, az egységtudat szinte kétezer évig csak a dogmatikai dualizmus túlerejével szemben szólalhatott meg, többnyire a szellemi köztudatból a perifériára száműzve, kolostorcellákba, vagy eretnekségként, életveszélyes fenyegetettségben.
A buddhizmus mint hagyomány azonban különleges léttisztító ereje által Hamvas számára a tradíció többi megnyilatkozása között is kiemelkedő szerepet tölt be. Nan-jüantól megkérdezték, hogy ki volt Buddha. A válasz: Ki nem volt Buddha? Egy más alkalommal pedig: Nem ismertem őt. Érzékeny hallásúaknak elég egyetlen ilyen mondat, hogy tudják, a hagyomány milyen spirituális minősége tört itt felszínre.
A hagyomány – Hamvas Béla egész tanítása eköré a szó köré épül. A szó rejtőzködő és szerény. Mások ma inkább ezotériáról beszélnek, ismét mások misztikáról, a tradicionalitás fából-vaskarikájáról, transzperszonalitásról, vagy Leibnitz nyomán philosophia perennisről. A hagyomány elnevezését és tartalmi megvilágítását azonban mi, mindannyian és kivétel nélkül Hamvas Bélának köszönhetjük, még akkor is, ha ő maga viszont egyik mesterétől, René Guénontól kapta inspirációját. És még akkor is, ha a mi generációnk most megkísérli eltudományosítani, ság-séggel, filozófiákkal, dogmatizálással és kanonizálással, vallással, ortodoxiával, egyházi szervezettel próbálja körbefonni azt, ami az „éternél illékonyabb”, ami merő szabadság és lélekjelenlét, „éberség” és „tathatá” – abroncsba zárhatatlan tiszta közvetlenség.
A hagyományról Hamvas azt írja a Patmoszban, hogy az „a létről szóló hiteles és univerzális információ.” A mondatot nem definíciónak szánja, csupán rámutat e szó tartalmi körére. A sokszerűség mögötti egyöntetűség. Az egyetlen nem dezinformáció, szemben minden más hamis információval. (Az információ üresség, az üresség információ, kiált föl az éppen eszmélkedő Avalókitésvara.)
Hamvas a védikus és a buddhista hagyományról soha sem szól úgy, mint két, egymással gyökeresen szemben álló világról. A hindu dzsívátma – az egyedi lét varázslatában élő, testet öltött és individuummá lett lélek – és a buddhista anátma, a „nem-lélek” egyazon valóságnak csupán más-más szemlélete. Mint mondják, a kézfej és a tenyér ugyanaz a kéz. A két tradícióban az egyik „májá”-ról, a nagy világálom fátyolszövetéről beszél, a másik azt mondja, hogy a létezés nem más, mint állandóan felbomló és újraszövődő ok-okozati sor, minden szubsztancialitás nélkül. A hagyomány minden eleme sajátos hangsúllyal tekint az egy-egészre. A hindu „megismerés általi megszabadulás” a buddhizmusban felismerése annak, hogy a létben mindennek buddha-természete (lényegi természete) van. A hinduknál a májá és Brahman egy, a buddhizmusban a szamszára és a nirvána nem kettő. (Jézusnál: Az Atya és én egyek vagyunk. Aki engem lát, az Atyát látja. A szúfi mesternél: Én, te, mi, ők, ez mind egy és ugyanaz.)
Az életműben a buddhista (és persze a védikus, hinduista, keresztény, taoista, héber, szúfi, egyiptomi, görög-orfikus, hermetikus-gnosztikus, középkori misztikus stb.) hivatkozások olyan bőségét találjuk, hogy felsorolásuk maga egy egész könyvet tehetne ki. Hamvas nem utolsó sorban a buddhizmus kedvéért tanult meg szanszkritul, éspedig – minden egyetemi-orientalista vélekedéssel ellentétben – igen alaposan, hiszen elég megnézni a tiszapalkonyai raktárban körmölt számos, vaskos – szanszkrit és páli jelekkel és szövegekkel teleírt – munkafüzetét. Ugyanez igaz a görög és héber nyelvre és írásra.
Van azonban az életmű-sorozatnak két olyan kötete, amely a buddhista hagyományt kiemelten kezeli: Az ősök nagy csarnoka első és második részében (az összkiadás 19-20. kötetében) többek között a Buddha beszédeinek, a Gyémánt-szútrának és a Szív-szútrának fordítása és kommentárja szerepel, és egy tanulmányt és szöveg-válogatást közöl a kínai csan és a japán zen hagyomány írott emlékeiből.
A sikerült élet titka, hogy tudásából az ember mit valósít meg. Az eszme „helytállás nélkül irtózatos súlyával reám nehezedik, és agyonnyom.” Márpedig „a bódhiszattva a tenger egyetlen cseppjéről, a Himalája egyetlen kavicsáról sem mond le.” (Patmosz II.)
ÉLETRAJZI ADATOK:
1897. március 23-án Hamvas Béla megszületik Eperjesen. Édesapja, Hamvas József evangélikus pap, magyar-német szakos tanár, író (1871-1948).
1898: A család Pozsonyba költözik. Édesapja az Evangélikus lyceum tanára, ahol Hamvas Béla 1906-tól 1914-ig középiskoláit végzi.
1914: Érettségi vizsgáit követően önkéntes katonai szolgálatra jelentkezik, tiszti iskolai kiképzést kap.
1916-1917: Ukrán és olasz frontszolgálat. Kétszer megsebesül.
1919 novemberében édesapja a szlovák hűségesküt megtagadja, a családot kiutasítják Pozsonyból. Budapestre költöznek.
1919-1923: A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója.
1923-1926: Újságíró a Budapesti Hírlapnál, majd a Szózat-nál.
1927-1948: Könyvtáros a Fővárosi Könyvtárban.
1935-1936: Kerényi Károllyal közösen megalakítja a Sziget kört.
1936: Megírja a Magyar Hüperiont, első írói korszaka ars poeticáját.
1940-1944: Háromszor kap katonai behívóparancsot. (1942: orosz frontszolgálat.)
1943: A láthatatlan történet megjelenése (Egyetemi Nyomda).
1943-1944: Megírja a Scientia Sacra című nagyesszét, amely második írói korszakának megnyitója.
1945: Remete-hegyi lakását bombatalálat éri, könyvtára, kéziratai megsemmisülnek.
1945-1948: Az Egyetemi Nyomda Kis Füzetei sorozatot szerkeszti.
1946: Az Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége című szemelvény-gyűjtemény első kiadása. (1948-ig még két újabb kiadást ér meg.)
1948: Könyvtári állásából felfüggesztik és kényszernyugdíjazzák.
1948-1951: Földműves-igazolványt vált ki, sógora szentendrei kertjét műveli. Megírja a Karnevál című regényét.
1951-1964: Tiszapalkonya, Inota, Bokod: raktáros, segédmunkás, gondnok az Erőműberuházó Vállalatnál. A Szarepta naplóesszéit és Az ősök nagy csarnoka tanulmányait és fordításait készíti.
1959-1966: Megírja Patmosz című háromkötetes esszégyűjteményét, az életmű utolsó periódusának főművét.
1964: Másodszor nyugdíjazzák.
1968. november 7-én agyvérzésben meghal.
Dúl Antal