Kezdőlap » Emlékoldal » Horváth Z. Zoltán (1955–1996)
Horváth Z. Zoltánról nem egyszerű dolog buddhista kiadványba írni. Noha kétségkívül ő volt az az ember, aki Magyarországon – de talán ennél jóval nagyobb területen is – a legtöbbet tudott a buddhista filozófiáról és a buddhista logikáról, elképzelhetőnek tartom, hogy nem mindenki tekintene csodálattal arra a rendkívül széles spektrumú életre, amelyet ő élt.
Ez az élet a budapesti valóságban telt el. A zseniális elméleti ismeretek szoros kapcsolatban voltak a mindennapi élet jelenségeivel, és maguk az ismeretek sem korlátozódtak pusztán a szorosan vett orientalisztika világára, hanem a körülöttünk – akkor – lévő politikai rendszer szemlélete, ismerete, és természetesen kigúnyolása éppúgy részét képezte a fiatalember világának, mint a buddhista logika egyes speciális részterületei.
A kettősség – melyet inkább továbbra is széles spektrumú életvitelnek neveznék – folyamatosan jelen volt. Egy, az ELTE keretein belül rendezett tibetisztikai konferencián, ahol sorban követték egymást az érdekes vagy érdektelen előadások, amikor Horváth Zoltánra került sor, az addig elegánsan öltözött és mindenképpen értelmesnek tűnni akaró előadók után ballondzsekijében az asztalhoz lépett, rákönyökölt, és egy elképesztő előadással kápráztatta el a népes közönséget.
Az MTA Orientalisztikai Munkaközösségében, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a szegedi egyetemen és a Buddhista Főiskolán végzett oktatómunkája kiegészítéseként folyamatos kapcsolatban volt az őt körülvevő világgal, amely állandó kihívást jelentett számára, és ezért annak határait próbálgatta.
Kevés műve jelent meg a buddhista filozófiáról, ám azok annál mélyebbek. Nem zárkózott el a népszerűsítő irodalom fordításától sem, így számos nyelvből fordított Tibet kultúrájáról szóló munkákat. Az ő munkájaként fordult magyarra a XIV. Dalai Láma önéletrajzi könyve, de fordított Mircea Eliadét, vagy akár tibeti orvosi ismereteket taglaló művet oroszból. Hamarosan elérte, hogy a tibetisztikában ő lett a “horvátzoli”, ami természetesen rangot, és nem is akármilyen rangot jelentett.
Ez a rang kísérte el őt a budapesti éjszaka különféle kocsmáiba, ahol éppúgy tudott kapcsolatot teremteni a valójában csak az éjszakára szakosodott emberekkel, mint saját kollégáival, akik közül többen is vele tartottak ezeken a kalandozásokon. A kocsmák boxaiban gyakran folyt a beszélgetés kedvenc buddhista szakterületéről, de e szakterület semmivel nem érvényesült jobban a beszélgetésekben, mint akár Petri György munkássága vagy az ’56-os események akkoriban még szabadon nem tárgyalható részletei. Mindezek a témák talán komolynak tűnnek első pillantásra, és mintha a komolyság merevséget hozna magával – nála azonban ugyanehhez a humor járult. A vidámság és a sajátos humor volt az, ami – megkockáztatom a kijelentést – nem engedte, hogy bármit is túlságosan komolyan vegyen, ettől azonban mindaz, amiről humorral szólt, megőrizhette méltóságát.
Az általa választott életmód, a nap 24 órájának kiterjesztése, a hegy és egyéb nedvtermők levének mértéktelen fogyasztása nem segítette elő a hosszú létet a szamszárában. A virtuális szamszárának azonban azóta is része, az általa fordított könyveket ma is forgatjuk mindannyian, a magyarországi tibetisztika és buddhológia már a legfontosabb nevek között tartja számon Horváth Zoltánt. Útkeresése közben lassan ráébredt arra, hogy érdemes lenne vigyáznia magára, de akkor más késő volt.
Horváth Zoltán (1955. március 12., Budapest – 1996. szeptember 14/15., Budapest). A Toldy gimnáziumban érettségizett 1973-ban, majd az ELTE bölcsészettudományi karán tibeti és általános nyelvészet szakon végzett. Fő kutatási területe a buddhista logika. Tanított a szegedi József Attila Tudományegyetemen, A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán és az ELTE-n.
Művei:
Fordításai:
Nagy Zoltán
