Kezdőlap » Emlékoldal » Patai István (1933–2001)

Patai István (1933–2001)

Patai István, a kicsapott és Magyarország minden színpadától eltiltott színészből lett sziddha 1933-ban született Budapesten, klasszikus, régivágású polgári családban. Fiatal koráról keveset tudni. Idős, még élő nővére szerint a családi kötelékek sohasem béklyózták, s habár “a Pista szíve színarany”, gyermekkorában éppúgy nem foglalkozott a családdal, miként nősülése után, majd később, elvált feleségétől és gyerekétől távol kerülten. Mindenkor szabad ember volt.

Kortársai és művész ismerősei – közöttük több befutott figura – véleménye szerint vérbeli színész volt. Sokan tehetséges embernek tartották, s a színészet mellett, még a hatvanas években, a zenélésbe is belekóstolt: egy jazz-bandet alapított, amely viszonylag nagy sikerrel föl is lépett itt-ott. Jeles András szintén azon kevés művész barátok közé tartozik, akik nem hagyják cserben. Többek között neki köszönhető, hogy több filmben szerepel akkor is, amikor már egészen lent van – na nem szellemileg, hanem evilági egzisztenciáját tekintve. Így még utcaseprő korában is kap egy-egy rövid (ám annál emlékezetesebb) szerepet némely magyar művészfilmben. A Kis Valentínóban például, vagy az Oscar-díjra is jelölt Kicsi a bors, de erősben. A legnagyobb alakítása Jeles Álombrigádok-beli Duba elvtársa. Jobbára mindig önmagát játssza: a szájával zenélő, olykor álfrancia nyelven halandzsázó, öreg, részeges, lepusztult művészfigurát.

A sikeresnek induló pálya még a hatvanas évek végén (vagy a hetvenes évek elején?) egy többféleképpen elmesélt botrány miatt törik ketté, melynek részletei máig tisztázatlanok. Egyik verzió szerint meglehetősen kellemetlen, bizonyos politikai tartalmaktól sem mentes kijelentéseket intéz a Thália Színház igazgatójához – annak szidalmazása közepette. Egy másik változat szerint viszont egy nőnapi ünnepségen elszavalja kedvenc verseinek egyikét, Baudleaire Egy dögjét, olyan hangsúlyokkal és átéléssel, hogy másnap fegyelmi tárgyalásra lesz hivatalos. A tárgyalásra persze már igencsak ittas állapotban érkezik, elmondása szerint szándékosan botrányt okozva. Talán itt hangzottak el az ominózus, politikai tartalmaktól sem mentes mondatok, mindenesetre a következmény nem várat magára: először Budapest összes színházából tiltják ki, később pedig a tiltás már az egész országra kiterjed. Ezt követően nyugdíjazásáig utcaseprőként dolgozik. Gonosz iróniaként éppen a Magyar Rádió körzetében kapja meg első szolgálati helyét a Köztisztasági Hivataltól, ami igen kínosan érinti, mert régi művésztársai már az első munkanapján fölismerik egykori kollégájukat.

Patai István Huszárik Zoltán rendező egyik legközelebbi barátja volt. Olyannyira, hogy a fiatalon elhunyt rendező halála után annak családja egyedül őt hívja meg Huszárik szülőfalujába a halotti torra. Mi több, végső soron neki köszönhető a legendás magyar rendező halála is: amikor ugyanis több év után összetalálkoztak, olyannyira megörültek egymásnak, hogy egy álló hétig – bezárkózván Huszárik lakásába – addig isznak, amíg össze nem esnek. Az eredmény: Patai túléli, Huszárik nem. Patai sokat mesélt erről a nevezetes esetről, főleg arról, hogy Huszárik lakása teli volt rajzokkal: a haldokló Szindbád utolsókat rángó kezének számtalan vázlatával volt borítva a padló.

A Dharmával utcaseprő korában találkozik. Közvetlenül ezt megelőzően, még a hatvanas években (vagyis gyakorló művész korában) egyik szervezője és egyben állandó vendége annak a ma már legendás zuglói értelmiségi körnek, ahol Hamvas Béla olykor-olykor megfordult és előadott, főként élete utolsó éveiben. Patai elmondása szerint ő akkoriban rendkívül unalmas és érdektelen embernek tartotta Hamvast, s csak később, a buddhizmussal és különféle ősi tanításokkal való találkozása után jött rá, hogy kit is nem ismert meg, amikor még lehetett volna.

Életét azután egyfajta “tantrikus szerzetesség”-nek fogja föl. Miután felesége, a fiatal korában rendkívüli szépségű fotómodell elválik tőle, szobrászművész fia pedig Franciaországba távozik, Patai egy Totyi nevű tyúkot vesz maga mellé a lakásába.

Patai specialitása a halálmeditáció volt, amelyről igen gyakran beszélt és írt is. Sokszor járt elvonulni az erdőbe, a budai hegyek és környékének sötét barlangjaiba, illetőleg bomló állattetemekhez szemlélődni. Egy éjszaka apját is kiásatta a sírból egy leitatott sírásóval, s a málladozó koporsóból kiválasztotta a számára legszebbnek, legalkalmasabbnak tetsző csigolyát, amit külön kis ládikóban tartott, amelyre az volt írva: “Apám”. Műveinek kéziratban megmaradt többsége is jórészt a halállal foglalkozik. Az egyetlen megjelent írása egy ilyen erdei elvonulás rövid naplója, amely azonban elveszett, merthogy hívei és barátai elajándékozták a tiszteletpéldányokat. Főműve, a Gondolatforgácsok pedig a Bia-hegy egy kis barlangjába van eltemetve.

Persze a világtól sem távolodott el egészen. Zuglóban élete utolsó éveiben megszervezett egy kulturális – főleg színjátszással – foglalkozó kört, eladdig idejük nagy részét a kerület kocsmáiban töltő proletároknak. Ettől kezdve az egyik borozóként funkcionáló pincehelységben gyakorta hangzottak föl a francia szimbolisták és Pessoa halhatatlan sorai, vagy éppen tibeti szövegek. (Ami már csak azért is szép teljesítmény, mert őt magát a környék kocsmáinak többségéből már jó ideje kitiltották.) De tanított a Buddhista Főiskolán is: drámapedagógiát és ezzel összekapcsolt halálmeditációt. Ő ismertette meg némely erdőbejáróval azt a kunyhót, ahová Hamvas Béla járt elvonulni. Több titkos és szakrális helyet ismert, így az ő fölfedezése például egy máig ismeretlen eredetű mesterséges labirintus a budai hegyekben, ahová instrukciója alapján sokan jártak meditálni, sőt a TeKi közösség egyes tanárai is ide vitték tanítványaikat. Mert tudni kell, hogy Patai István Phutai-Lhagpo-Dordzse néven a TeKi-KaGyü közösség egyik alapítója és spirituális atyja, földi halála után is élő szentként tisztelt mágikus alakja, Kánhapa, vagy más néven Krisnácsárja mahásziddha inkarnációja. Alakjához kapcsolódik az első hazai buddhista csoda is, amikor is már halála után egy bajbajutott TeKi-tagot kihozott a börtönből, aki e sorok írásának idején éppen Patai tiszteletére tesz zarándoklatot Keleten. Varázslatos személyiségének köszönhetően fiatal lányok is beleszerettek és éjszaka esőtől átnedvesedett száriban keresték föl, hogy tanítsa őket, és áldozati tűzifa gyanánt önmagukat ajánlották föl neki: a rendkívüli szegénységben élő, öreg és iszákos városi remetének.

Életének utolsó tanításaként, amikor barátai és tanítványai közvetlenül halála előtt meglátogatták a kórházban – ahová becipelték, miután két napig hevert lakásának padlóján -, és megrendülten látták, ahogyan félig lebénultan fekszik, és még beszélni sem tud, nos, akkor Patai a jelenlévőknek még úgy-ahogy ép bal kezével, nagy ákom-bákomokkal a következőket írta egy füzetre: “Őszinte részvétem.”

Farkas Attila Márton