Kezdőlap » Interjúk » „Ez úgy önmagából van, nem pedig valaki csinálja” – interjú az egyház alapítóival

„Ez úgy önmagából van, nem pedig valaki csinálja” – interjú az egyház alapítóival

 A Tan Kapuja Buddhista Egyház története hosszú-hosszú, végeláthatatlan kalpákra nyúlik vissza, ám ennek a történetnek van egy kisebb részlete, amelyet talán még mi is átláthatunk. A 25 év közvetlen előzményeiről, az egyház megalapításához vezető történésekről, azok emlékeiről és néhány főbb momentumról, gondolatról, tapasztalásról beszél most a három alapító atya, Dobosy Antal, Mireisz László és Takács László.

Ti hárman vagytok az alapító atyjai A Tan Kapuja Buddhista Egyháznak és Főiskolának, a ti fejetekből pattant ki az intézmény létrehozásának ötlete. Hogyan kezdődött ez? Miként találkoztatok ti hárman?

Dobosy Antal: Amennyire én emlékszem, a hetvenes évek vége felé, 1977-78 körül találkoztunk. Én a Kőrösi Csoma Sándor Intézet keretén belül tartott tanfolyamra jártam akkor. Mireisz Lacit és Takács Lacit akkor és ott ismertem meg, ezeken az előadásokon.

Takács László: Egészen pontosan 1978-ban. Úgy kábé egy-másfél év telt el, amíg mi így hárman barátok lettünk. Úgy emlékszem, hogy sorrendben ez úgy volt, hogy én előbb ragadtam rá az Antira, aztán később valahogy Lacira is, és fél évre rá elindult egy ilyen csoporton belüli baráti viszony. Aztán persze voltak még ott emberek, akik azóta már eltűntek a képből, de szintén beletartoztak ebbe a baráti körbe.

D. A.: Ezek az előadások általában magánlakásokban voltak, például a Rózsadombon is volt, az Endrődy Sándor utcában. Viszonylag hamar azt gondoltam, hogy ne széledjünk szét az este nyolc, kilenc körül befejeződő előadások után, így aztán a legtöbbször beültünk az Astoria kávézóba teázni, kávézni, és ott még pár órát beszélgettünk. Ez azért összehozott ott néhány embert, személyesebb kapcsolatok is kialakultak.

T. L.: Aztán intenzívvé ez úgy vált, hogy Mireisz Lacinak volt egy tanyája Izsák környékén, és 1980 nyarán meghívott minket oda. Akkor az már egy olyan egyértelműbb összeszövődés volt. Ott egy hétig vagy tíz napig voltunk együtt. Tulajdonképpen az ő tanyáin kezdtünk el hosszabb időket eltölteni egymással, mert hát a később főszerepet játszó Uszó is az övé volt.

Mireisz László: Igen, de egy kicsit azért visszább mennék az időben, mert emlékszem, hogy ezelőtt három testetöltéssel én az Anti mamája voltam, és már akkor is nagyon jó viszony volt köztünk.

D. A.: Én pedig az apja voltam ugyanakkor.

T. L.: És mind a ketten az általam működtetett intézetben töltötték el azt a tizenöt évet, ami egy zárt intézet volt, de nem volt sok probléma velük, mindig mondták egymásnak: Apuci, anyuci… (nevetés)

Ez viszonylag egyértelmű, de mi történt Izsákon?

D. A.: Az a néhány nap, amit ott töltöttünk, az önmagában egy regény. Egyrészt ugye a haikuverseny, a gobajnokság, a karcel, a harci játékok.

M. L.: Igazán inspiráló idők voltak azok, nagyon sok szellemi élménnyel. Azon az Izsáki elvonuláson mindenkiből kijött az igazi énje, abból, hogy ki hogyan tanít, játszik, meditál. Már akkor lehetett tudni, hogy erős szellemi kötelékek vannak közöttünk. 

D. A.: Be kell vallanom, hogy én egyik nap gojáték közben felborítottam az asztalt, életemben nem borultam ki annyira, mint ott és akkor. Aztán volt ott ivásverseny, ami úgy nézett ki, hogy kettő ivott, kettő nem, és az volt a kérdés, hogy miként tudják megtartani a tudatot a részeg páros tagjai. Akik nem ittak, azok figyelték a másik kettőt, és értékelni tudták őket. Aztán mindennap sütöttünk kenyeret. Először egy albedót, aztán egy nigredót, majd egy rubedót.

T. L.: Nem, a nigredó volt előbb, mert első alkalommal úgy befűtöttük a kemencét, hogy két perc alatt egy fekete üszkös pogácsa lett a kenyerünkből. Másnap meg annyira óvatosak voltunk, hogy nagyon gyengén fűtöttük fel a kemencét, aminek az lett az eredménye, hogy órák alatt sem sült meg rendesen a kenyér, fehér maradt még a héja is. Aztán a harmadik már egészen jól sikerült. Az megsült szép pirosra, barnára.

Játszottatok, ismerkedtetek, gyakoroltatok, és mi jött ezután?

T. L.: Engem behívtak katonának. Akkor én kiestem egy másfél évre. Pont az egyik ilyen izsáki összejövetelre úgy mentem le, hogy katona voltam, és úgy tudtam elmenni, hogy pont szabadságon voltam. Aztán amikor 1983-ban vissza tudtam csatlakozni, akkor onnantól kezdve már nagyon begyorsult a dolog, mert ott a Buddhista Egyházban volt egy kis skizma, egy szakadás, amikor László András – akihez mi együtt jártunk – levált Hetényi Ernőről, és kilépett a Misszióból, és akkor mi valahogy olyan egyértelműen nem váltunk le vele együtt, hanem maradtunk a Missziónál. Akkor kezdtünk el először kettesben az Antival tanítani.

M. L.: Ti 1984-ben kezdtétek, én pedig egy év múlva csatlakoztam.

D. A.: Igen, mi 1984-ben kezdtük el, akkor a csepeli lakásomban voltak az előadások, én zennel kapcsolatos dolgokról beszéltem, a Laci pedig jógafilozófiáról és hindu filozófiáról adott elő. A Kőrösi Csoma Intézet keretein belül, de mégis egy kicsit magántanfolyamként kezdtük tartani az előadásokat a Misszió szárnyai alatt. Ez azért még jócskán benne volt a rendszerváltozás előtti időszakban, azt gondoltuk, nem kéne kihagyni ezt a lehetőséget, hogy Kőrösi Csoma-tanfolyamként buddhizmust lehessen tanítani.

Laci, akkor te már megvetted Uszót?

M. L.: Igen, azt már 1982-ben megvettem, és akkor egy magányos elvonulást kezdtem, amely egészen addig tartott, amíg az Anti és a Laci 1985-ben nem csatlakoztak. De azért közben is néhányszor meglátogattak, és akkor nagyon jó közös élményeink voltak. Ezek az együttlétek alapozták meg a közös elvonulásunkat, amely 85-től egészen 88-ig tartott. Ez után már többen csatlakoztak.

Hogyan lett aztán a csepeli lakástanfolyamból továbblépés?

D. A.: Az egyik jelentős lépés az volt, hogy elhatároztam, leköltözöm Uszóra. 1985. április 4-én megkaptam az akkori munkahelyemen az operációkutatás területén végzett addigi munkásságomért a Nívó-díjat, majd mindjárt az ünnepséget követő első munkanapomon beadtam a felmondásomat, azért, hogy a két hónap felmondási időt letöltve május végén Uszóra mehessek.

T. L.: Igen, én is felmondtam, aztán közösen leköltöztünk a Mireisz Lacihoz.

D. A.: Aztán Mireisz Lacival volt egy érdekes beszélgetésünk, amikor is ő kritizálta a tanfolyamunkat, mire én kértem, mutassa meg, hogy kell jól csinálni, és közöltem vele, vagy jön ő is harmadiknak, vagy mi nem tanítunk tovább.

T. L.: Így aztán enyhe zsarolás és presszió hatására a legjobb barátunk szintén csatlakozott. (nevetés)

D. A.: Nem volt az zsarolás, de hát mégiscsak a legjobb barátunk volt, aki ha nem csatlakozik, akkor nélküle mi sem csináljuk.

M. L.: Antinak volt Rákosszentmihályon egy kis épülete, ami eredetileg garázsnak épült, de később át lett alakítva egy kis lakásnak. Ezt ő felajánlotta a tanfolyam helyszínének, vagyis ezután itt tartottuk a tanfolyamot a csepeli lakás helyett.

D. A.: Bár Lacit addigra már meggyőztük, és hárman kezdtük volna el a tanítást, 1985 szeptemberében mégsem tudtuk elkezdeni az oktatást, mert még nem voltunk kész a felújítással. Még egy hónapnyi felújítási munka várt ránk, így aztán októberben indulhatott útnak a tanfolyam a kis házban. Eleinte néhányan jöttek, aztán a néhány emberből egyre több lett. Olyannyira, hogy a mindössze tizenkét négyzetméteres szobában harminc, negyven ember volt összezsúfolódva. Már a csilláron is csüngtek, illetve a nyitott ajtón kívül is sokan ültek még.

T. L.: Ráadásul ez a kis házas dolog a mi munkanélküliségünket is megoldotta. Méghozzá úgy, hogy a Misszióba kerültünk fizetés nélküli bejelentett munkaviszonnyal – Mireisz Laci például lektor volt –, tehát nem voltunk KMK-sok, „közveszélyes munkakerülők” többé. Uszóra pedig innentől vetésforgóban jártunk le éveken keresztül. Egészen 1988-ig, amikor aztán elkezdtük a visszaszivárgást Uszóról, mivel nem nagyon tudtuk már megoldani anyagilag az ott-tartózkodást. Ekkoriban jöttek az első nagyobb áremelések, és akkor, 1988-ban már azt is nagyon érezni lehetett, hogy a rendszer is bukni fog. Mi anno úgy mentünk le Uszóra, hogy ott halunk meg, hiszen örökké tart majd a kommunizmus.

Na jó, de hogyan lesz egy házból egyház?

T. L.: Szerintem minket folyamatosan a skizmák segítettek. Nem volt nekünk egyáltalán olyan szándékunk, hogy majd mi alapítunk egy egyházat, ha megdől a kommunizmus. De aztán megdőlt a kommunizmus, és megint volt egy szakadás a Buddhista Missziónál. Ebben mi már nem nagyon akartunk részt venni, és akkor Mireisz Laci vetette fel, hogy csináljunk egy sajátot, ahelyett, hogy állandóan mindenféle konfliktusba kellene sodródnunk. Sőt nem csak az egyház ötlete, de a név, a Tan Kapuja is Lacitól származott.

M. L.: 1990-ig még a Misszió keretein belül tartottunk előadásokat, a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet tanfolyamain. Ez önerős képzés volt, és a 200 forintos havi tandíjakból gazdálkodtunk. Ennek tíz százalékát megkapta a fenntartó Misszió. Havonta elmentünk a Hetényi Ernőhöz, beszámoltunk a fejleményekről és hosszasan elbeszélgettünk az aktuális problémákról.

D. A.: Ahogy a Takács Laci mondta, ebben az évben aztán a Misszión belül is elindult valami forrongás, és egy olyan helyzet állt elő, amiben mi inkább úgy gondoltuk, hogy különválunk. A saját nevünkben, magánemberekként kezdtünk el tanítani mindenféle felügyelet vagy irányítás nélkül. 1991-re aztán eljutottunk oda, hogy úgy gondoltuk, ezt egy valamivel szervezettebb formában kell továbbcsinálnunk.

M. L.: Arra azért határozottan emlékszem, hogy 1986 körül volt egy körteszüret, amikor egy hatalmas, autónyi kupac körtét összehordtunk, és utána leültünk a körtefa alá beszélgetni arról, hogy milyen lenne egy jó buddhista iskola. Szerintem már ott elkezdett körvonalazódni, hogy hogyan lenne jó, mi lenne jó. Szóval már akkor felmerült a gondolata annak, hogy milyen lehetne egy felsőfokú buddhista intézmény, amely az európai buddhizmus alapja is tudna lenni. Az Uszón minden este, a meditáció után sokat beszélgettünk erről, vagyis szellemi értelemben már akkor megteremtődött az alapja a későbbi főiskola alapításának.

D. A.: Oktatni akartunk, ez volt célunk. Mi egy olyan egyházat akartunk, aminek a fő profilja az oktatás.

M. L.: Igen, ez igaz. Az egyházalapításban az is jelentős szerepet játszott, hogy akkor már működött két közösségünk: a 1989-ben létrejött Kvanum Zen iskola magyarországi közössége és az Átama. Az is felmerült, hogy a két közösséget bejegyeztessük, és a Hetényi Ernőt kértük meg arra, hogy járjon el ebben az ügyben. S mivel erre hosszú ideig semmilyen reakció nem érkezett, ezért úgy döntöttünk, hogy – az éppen akkor megnyíló lehetőségekkel élve – saját útra lépünk, és egy több közösséget magába foglaló buddhista egyházat hozunk létre.

Az egyház alapításához az akkori törvények szerint szükség volt száz emberre, ami végül 108 lett.

M. L.: Először nálam, Békásmegyeren volt egy összejövetel, ahol kilencen voltunk: Farkas Lőrinc, Farkas Pali, Tátrai Tibor, Hörcher Péter, Szatmári Zoli, Jancsik Karcsi, Anti, Taki és én. Ekkor dőlt el ténylegesen, hogy alapítunk egy egyházat és második lépésben egy főiskolát. 1991 május 27-ére meghirdettük az alapító szertartást azzal a kitétellel, hogy ha leszünk 108-an, akkor megalapítjuk, ha nem, akkor nem. A Török Pál utcai Pinceszínházban találtunk helyet, ahol az adott időpontban megtartottuk a szertartást. Jó jelnek vettük, hogy pont 108-an voltunk, úgy, hogy – emlékszem – a Bindorfer Gyuri az ajtóban állva várta ki, hogy ő legyen a 108-adik.

D. A.: Szóval benne volt, hogy ha nem leszünk 108-an, akkor nem lesz egyház, mert mi úgy szerettük volna, hogy 108 legyen, és ne csak a kötelező száz.

M. L.: Mindenesetre nagyon érdekesen alakultak a dolgok, mert Varga Laci az Öt Elem Rend vezetője nem sokkal korábban felkeresett. Ez egy nagyon érdekes és misztikus történet. Én nem ismertem őt, de egy hosszú éjszakai beszélgetésen kiderült, hogy az Öt Elem Rend tajvani központjából bíztatták, hogy támogassa ezt a kezdeményezést. Mindig is nagyon bíztam a láthatatlan szálakban, és ez egy ilyen volt. Ez is azt bizonyította, hogy időszerű az, amit csinálunk. Nem lepődtem meg, hanem nagyon örültem neki, mert az Öt Elem közösség tagjai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy meglegyen az alapító létszám, továbbá ahhoz, hogy az Egyházat ténylegesen és valóban működő közösségek alapítsák.

D. A.: Végül öt közösség tagjai voltak jelen, az Átama – A Nyugati Tanítvány Nemes Tantrikus Köre, a Magyarországi Nyigmapa Közösség, a Kvanum Zen Iskola, a Teki KaGyü és a Mennyei Trón Öt Elem Rend. Ezek különböző irányzatok voltak, mindenki a saját irányzatának gyakorlatait végezte, az egyházat azonban közösen alapítottuk.

M. L.: Miután mind a 108-an aláírtuk az alapítási okiratot, annak rendje és módja szerint csináltunk egy nagyon felemelő szertartást, amely engem újra meggyőzött arról, hogy az Egyház megalapítása időben és térben a helyén van.

Megvolt tehát az egyház, de azért a munka nagy része ezután kezdődött, hátravolt még a főiskola megalapítása és elindítása is. Kinek mi a volt a feladata a kezdetekkor?

M. L.: Ez a része is viszonylag gördülékenyen ment. Egy nagyon kedves jogász ismerősünk vezényelte le az alapítás jogi részét, de úgy, hogy már ekkor nem csak az Egyház, hanem a Főiskola alapításának adminisztratív részét is lefuttattuk.

D. A.: Elképesztően sokat ücsörögtük ügyvédi irodák várószobáiban.

T. L.: Engem viszont sosem vittek, mert nem volt megfelelő a külsőm…

M. L.: Dehogyis azért. Sikerült úgy megoldanunk, hogy téged ne fárasszunk. Antinál volt egy összejövetel, melyen eldőlt, hogy Tátrai Tibi lesz az Egyház vezetője, Anti lesz a leendő Főiskola rektora, úgy, hogy a Palit nagy nehezen sikerült rábeszélni arra, hogy legyen ő a leendő Főiskola dékánja. De ez nem volt egyszerű történet.

Mivel tudtátok rávenni?

M. L.: Nagyon keményen rászóltunk, hogy az úgy nagyon nem jó, ha ő erre nemet mond. És láss csodát, erre nagy nehezen elvállalta. Utólag is azt mondhatom, hogy ez egy nagyon jó döntése volt, mert később nyolc éven keresztül ő volt a rektor és az iskola felépülésének kulcsfigurája.

D. A.: Tátrai Tibi vállalta az egyház vezetését, én elvállaltam volna a főiskola vezetését, viszont csak úgy, hogyha mellettem ott van egy olyan ember, aki az operatív dolgokat jól tudja intézni, tud ügyintézni. Én akkor Farkas Palit tartottam alkalmasnak erre, és nélküle én sem vállaltam volna el. 1991 augusztusában például még nem volt terem, ahol oktatni tudtunk volna. Amit ígértek, azt felmondták, még szeptemberben se tudtuk, hogy mi lesz, akkor járkáltunk Farkas Palival, hogy valami helyiséget kapjunk. Az évnyitó már megvolt a Török Pál utcai Kosztolányi Kultúrház Pinceszínházában, de hogy hol tanítunk, még nem tudtuk. Végül a Palival sikerült megoldanunk, a Keleti Károly utcában kezdtük el a tanítást a Független Jogász Szövetség helyiségében. 

Volt felvételi? 

D. A.: A felvételik a Margit hídnál, a Tölgyfa Galériában voltak. Meglepően sokan jöttek el. Nekem hatalmas élmény volt, hogy ott ugye be voltak zárva a kapuk, és amikor 10-kor elkezdődött a felvételi, mi kinyitottuk a kaput, és egy tömeg özönlött be felvételizni.

Mi alapján döntöttetek, hogy kivel fogtok dolgozni, illetve kiket vesztek fel?

M. L.: A tanárok abból a körből kerültek ki, akik korábban feljártak Uszóra gyakorolni. Laár András, Hörcher Péter, Szatmári Zoli, Farkas Lőrinc és mások, velük kezdtük el a tanítást. Vagyis akinek volt indíttatása, témája és szeretett volna tanítani, az tanított. A hallgatók közül pedig sokakat már ismertünk, és a jelentkezők közül azokat, akik nem tűntek közveszélyesnek, azt felvettük.

D. A.: Nekem volt olyan, akit elutasítottam, de szerencsére ő amúgy sem felelt meg az alapkövetelménynek, mivel még nem volt érettségije.

Szóval elindult A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.

D. A.: A felvételik és a sok rohangálás után a már említett Keleti Károly utcai helyiségben kezdtük meg a tanítást. De ez – bár nagyon szép emlékek kötöttek hozzá – azért mégiscsak szűkösnek bizonyult, és Farkas Palival tovább kerestük a megfelelő helyet. Így aztán 1993-ban sikerült megkapnunk végül a Börzsöny utcai épületet, ami korábban egy IKV volt. Tele volt íróasztallal meg esztergagéppel és rengeteg dossziéval, ami senkinek nem kellett. Ebből kellett aztán iskolát csinálnunk.

Laci és te mindeközben hol voltál?

M. L.: Amikor a Börzsöny utcába átköltöztünk, akkor én fizetés nélküli szabadságra mentem. Mondhatom úgy is, hogy egy újabb visszavonulást kezdtem. A tanítást is abbahagytam és teljesen más utakon jártam. Ez tartott egészen ’98-ig, amikor is Farkas Palitól visszakaptam az erélyes felszólítást, amikor is közölte velem, hogy ideje lenne visszatérnem, tanítani az iskolába. 1993-tól 1999-ig teljesen eltűntem az Egyház és a Főiskola életéből.

D. A.: Olyannyira eltűnt, hogy nekem például fogalmam sem volt, hogy a Laci hol él, vagy mit csinál. Emlékszem, hogy egyszer a Pilis tetejéről indulva siklóernyőztem, és ott repülgettem a levegőben, amikor lenn a mezőn egy ilyen Mireisz-szerű embert láttam bandukolni. Olyan volt a járása meg mindene, hogy biztos voltam benne, hogy ő az. Gondoltam, leszállok, és megkeresem, de mire sikerült földet érnem, addigra ő eltűnt. Akkor derült ki számomra, hogy valahol Kesztölc felé járkál.

M. L.: Igen, még 1993 márciusában vettem egy kis házat Kesztölcön. Egy kicsit kimerülve és duzzogva vonultam vissza. Mindenesetre akkor nagyon sok olyan gyakorlatot kipróbáltam, amely mellett nem lehet naponta tanítani járni. De nem csak a jógát végeztem akkor magas szinten, hanem a magyar hagyományt is feldolgoztam a magam számára. Ebből született a Magyar vallás című könyvem. Ráadásul, amikor az ember egy Vízöntő, akkor könnyen előfordul a 180 fokos fordulat az életében. S mivel klasszikus vízöntő vagyok, muszáj volt kívülről is ránéznem arra, ami létrejött. De azután a 180 fokból 360 lett, mert 99-ben visszatértem az Egyházhoz.

D. A.: Én is klasszikus Vízöntő vagyok.

M. L.: Persze, egyrészt a kivétel erősíti a szabályt. Másrészt, talán te nem tettél egy 180 fokos fordulatot akkor, amikor a nagyon megbecsült informatikusi pályádat elhagytad a Buddha útjáért? Meg az is lehet, hogy már most is azon gondolkozol, hogy kiszállsz.

D. A.: Persze, hát 25 év után valamikor biztosan ki fogok szállni!

M. L.:  Na látod! (nevetés) De így utólag úgy látom, hogy nem vesztettem sokat, mert azok az idők voltak a Főiskola életében a szenvedéses időszakok.

D. A.: Igen, azok nehéz időszakok voltak. Én 1991-től 1993-ig vállaltam a rektorságot. Addig a Pali volt a helyettesem, utána viszont megfordítottuk a dolgot. Pali lett a rektor, én pedig a helyettese, még 8 évig.

Miután átestetek ezen a nehéz időszakon, azért 2004-ben Kis Tigris néven egy gimnáziumot is alapítottatok.

T. L.: Derdák Tiborral és más barátainkkal együtt alapítottuk. Eleinte béreltünk egy iskolai helyiséget, aztán az évek során építkezni kezdtünk. Ma az iskola modern épülettel, saját tornateremmel bír az ország egyik legszegényebb térségében, illetve falujában, Alsószentmártonban. Hat éven át magam is a faluban éltem, tanítottam, írogattam, meg ilyesmik.

M. L.: Nemrég láttam egy riportot a tévében, amiben hátrányos helyzetű gyerekeknek adtak át pályázaton megnyert díjakat, és nagyon jó volt látni, ahogy a miniszter úr épp egy olyan diáknak adta át a díjat, aki a Kis Tigrisben tanult. Érdekes tapasztalat az, hogy egyszer csak azt látja az ember, hogy a semmiből beleteremtődik a jelenségek közé egy olyan intézmény, amellyel nagyon sok hátrányos helyzetű fiatalnak tudtunk segíteni.

D. A.: Igen, és mostanra a főiskola is ilyen. A minap pont régi kollégákkal találkoztunk egy sörözőben, és az egyikük azt mondta, hogy az egyik lány, akinek épp most írtam meg az opponensi véleményét, az ő unokahúga. Azt kérdezte, hogy tényleg én vagyok-e az, aki ezt az opponensi véleményt írta.

M. L.: Napjainkban egészen hihetetlen helyekről köszön vissza, sőt a léte szinte bekerült az általános műveltségben, az, hogy Magyarországon van egy buddhista főiskola. Az egyik tévéműsorban – ahol lepottyan a játékos, ha nem tud válaszolni – kérdezték, hogy a Tan Kapuja Főiskola milyen valláshoz kapcsolódik. Baptista vagy buddhista? És az illető tudta, nem pedig kitalálta. Ez egy nagyszerű dolog.

Mára aztán ez egy elég nagy intézménnyé nőtte ki magát. Főiskola, gimnázium, az általános iskolákban is jelen vannak a tanítók a hittanoktatás keretein belül. Ráadásul Európa egyetlen buddhista főiskolájáról beszélünk. Mi az, ami erre vitt titeket? Annak idején valószínűleg azért nem gondoltátok, hogy ez lesz belőle. Vagy?

D. A.: Egészen visszamenve a kezdetekig: nekem egyetemista koromban volt egy barátom, egy bizonyos Lack Gábor, aki mindenféle érdekes dolgok iránt érdeklődött. Filozófia, ezotéria, jóga meg minden egyéb. Igazából ő már 1960-ban a Buddhista Misszióba járt tanulni. Indexe volt, Hetényi Ernő és László András tartottak neki buddhizmussal kapcsolatos tárgyakat, és vizsgázott is belőlük. Én akkoriban még nem jártam Hetényihez, de így valahogy a buddhizmussal való kapcsolatom elindult. Mindig elmesélte nekem, hogy mi történt, mit tanult, mindig átbeszéltük ezeket, igazából akkor kezdett engem érdekelni a filozófia és a vallás. Mindenesetre általa ismerkedtem meg László Andrással. Segítettem nekik könyveket, jegyzeteket másolni, lefotózni. Aztán amikor később László Andrásnak nem volt munkája – akkor én a Magyar Tudományos Akadémia Műszerügyi Szolgálatánál dolgoztam –,arra gondoltunk, hogy behozzuk oda őt kocsikísérőnek. Ő el is jött, így aztán naponta filozofáltunk. Nem volt neki való a munka, de azért egy ideig csinálta. Amikor aztán 1977-ben megtudtam, hogy előadásokat tart a buddhizmusról, és már nekem is affinitásom lett a zen buddhizmushoz, akkor döntöttem úgy, hogy eljárok az András előadásaira, de én nem tanítványnak tekintettem magam, hanem egy olyan valakinek, aki elhatározta, hogy a buddhizmus ügyét támogatja. Akkor dőlt el bennem, hogy én azt szeretném elősegíteni, hogy a buddhizmus itt, Magyarországon megjelenjen és meghonosodjon. Így tekintettem aztán az uszói létünket is. Egész végig azon gondolkoztunk, hogy miként lehet itt Magyarországon a buddhizmust csinálni. Például: a kolostori élet lehetséges-e? Később sem az érdekelt, hogy az iskolával mi lesz a jövőben, hanem az, hogy amíg működik, amíg lehet tanítani, addig csináljuk. Ez a mai napig így van. Nem a jövő érdekelt, hanem az, hogy egy ügyet támogassak. Mert véleményem szerint a buddhizmus megoldást jelenthet a modern embernek is.

M. L.: Nálam, nem is tudom, hogy van-e története. Ha odaköltözöl valahova, akkor azt a helyet berendezed magadnak. Én is ideköltöztem ebbe az országba, ideszülettem, hát akkor próbáltam berendezni úgy ezt az országot, ahogy szerintem jó lehet. Ehhez pedig hozzátartozott az is, hogy legyen itt buddhizmus magyarul. Amit meg lehetett tenni, azt mindig megtettük.

Van olyan, amit esetleg másképp csináltatok volna?

M. L.: Mindig mindent lehet még jobban csinálni, valószínűleg ezt is lehetett volna jobban. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a körülményekhez és a lehetőségekhez képest megtettünk mindent, és abból ez jött ki.

D. A.: Én úgy mondanám, hogy nem bántam meg semmit.

M. L.: Nyilván el lehet játszani a gondolattal, hogy például szigorú vagy laza buddhizmust csináljunk-e, és akkor melyiknek milyen következményei lehettek volna. Ez mondjuk egy alapkérdés. Belefér-e az, hogy fiatalok a korosztályuk hibáiba belekóstoljanak, vagy egy nagyon szigorú szerzetesi élethez közelítő buddhizmust preferáljuk.

Ezek szerint felmerült bennetek, hogy szerzetesi vagy világi buddhizmust csináljatok. Akkor mi volt az, ami miatt e mellett a mostani forma döntöttetek?

M. L.: Nem emlékszem, hogy evvel kapcsolatban kollektív döntés született volna, de azt tudom, hogy bennem az volt, hogy hagyni kell, hogy minden szépen magától alakuljon. Hagyni kell az égi kreatív erőket működni. Nem kell azon görcsölni, hogy szerzetesi buddhizmus vagy világi, szabad ezt vagy azt, vagy nem szabad. Közös döntés biztos nem volt ebben, mert az egész folyamat annyira azért nem volt megszerkesztve, hogy minden egyes lépés ki lett volna számolva. Csak annyira, hogy azt azért tudtuk, merre megyünk. Én a magam részéről tudtam, hogy ez majd sokszor problémaként merül fel. Ebbe beletartozik az is, hogy amilyen anomáliák eleinte törvényszerűen megjelentek, azokon át kellett menni, és mindig megoldani azt, ami éppen feladatként adódik. Például emlékszem, hogy 1999-ben is volt egy összegyűlés, mert állítólag a kollégiumban sokan buddhistához nem méltó életet éltek. Akkor most mit csináljunk? Összehívtuk az érintetteket, és próbáltunk valahogy a lelkükre beszélni, hogy ez így nem fog menni, ez így nem jó. Emlékszem ilyen megoldási kísérletekre, és ez az egész folyamatnak egy kicsiny része volt. Nem egyik napról a másikra oldódott meg, de azért elkezdett enyhülni a probléma. Egyre visszafogottabbá váltak a srácok. De hát végül is fiatalok voltak, akik az életet igyekeztek megtapasztalni, ugyanúgy, mint a kortársaik szerte az országban és a világban. A huszonöt év alatt számos olyan helyzet volt, aminek a megoldása mindannyiunk számára komoly fejtörést okozott, de mindig a buddhista elvekhez való igazodás segített a problémákat megoldani, s így alternatívát tudtunk nekik is nyújtani, hogy lehet a buddhizmus útját is választani.

Végül mégiscsak lett egy forma. Hogyan dőlt el, hogy ez a forma legyen?

M. L.: Eleve a kérdés úgy jött elő, hogy milyen is Magyarországon a buddhizmus. Milyen lesz? Átveszi e a buddhizmus formai elemeit, vagy a tartalomból kialakulva egy új forma jön létre, mint az a buddhizmus terjedése során a világban történt? Valamelyik irányzat meghonosodik, és akkor az elterjed? Vagy lesz egy különálló jellegű európai vagy magyar buddhizmus?

D. A.: Mindehhez hozzájött azonban az is, hogy a buddhizmus különböző ágai egyaránt képviseltetve legyenek az egyházon és így a főiskolán belül is. Az egyházat a már korábban említett öt különböző közösség alapította, akik mind a saját gyakorlataikat használták. Így a buddhizmus különböző ágainak sokszínűségében az volt a közös, hogy itt, Magyarországon akarunk buddhizmust csinálni, tanítani, de úgy, hogy közben teljesen autonóm módon van jelen mindenki.

M. L.: Szerintem egyébként olyan lesz a buddhizmus itt Európában, hogy nem lesz erős formai kötöttség és keret. Az emberek élik majd a mindennapi életüket, de buddhistaként gondolkodnak. Nem az lesz, hogy egy hirtelen mozdulattal mindenki átöltözik szerzetesi ruhába, és buddhista lesz, hanem elkezd úgy gondolkodni. Például nem öl állatot, megérti, hogy nem éri meg lopni, nem fog hazudni, magyarul úgy kezdi vezetni az életét, mint egy buddhista.

A 25 év alatt, úgy tűnik, elég jól sikerült megvalósítani a buddhizmus támogatásának tervét. Végiggondoltátok már, hogy ti mit kaptatok ebben az időszakban?

D. A.: Ebből a szempontból még nem néztem az életemet. Nyilván a lehetőséget, hogy most már harmincegy éve tanítok. És azt, hogy ezen idő alatt nekem mindig fel kellett készülni egy órára. Hogy valamilyen témát megbeszéljünk, ez nekem olyan inspiráció volt a kezdetektől egészen a mai napig, amit nem tudom, máshogy hogyan lehetne megszerezni. És azt is, hogy bizonyos kérdésekkel foglalkozzak, gondolkozzak, meditáljak rajtuk. Ez egy hihetetlen inspirációs erő. Megmondom őszintén, hogy nagyon sok kérdés tisztult ki bennem. Ha nincs ilyen felvetés, ami arra késztet, hogy azon gondolkozzunk, azzal foglalkozzunk, akkor nem derül ki a probléma, nem jövök rá, hogy ezt meg kellene oldani, és nem is oldom meg. Mireisz Lacinak is biztos sok ilyen szellemi élménye van. Szubjektív véleményem, de én úgy látom, hogy amikor a Mireisz Laci elkezdett tanítani, akkor minden órára nagyon erősen felkészült, mégis remegett a papír a kezében, és szerintem izgult, amikor nézte a jegyzeteit, hogy miről kell majd beszélnie. Nekünk, mindhármunknak nagyon kevés gyakorlatunk volt az előadásban, tanításban, de ez a helyzet nagyon hamar olyan előadóvá fejlesztette őt, hogy hamarosan kiváló inspirátora lett a hallgatóságnak.

M. L.: Kétségtelen, hogy nagyon inspiráló az egész folyamat. Az alapkérdés az, hogy milyen világban akarja az ember az életét leélni. Lehetőleg olyanban, ahol hasonló gondolkodású emberekkel vagyok együtt, szellemileg inspiráló, szellemi emberekkel. Magyarul az igényeknek megfelelően alakultak így a dolgok, jó emberekkel jó barátságokat sikerült kötni. Ezek fontosak. Meg az is, amit a befektetett energiáért visszakap végül az ember. Itt a Tan Kapujában egy olyan közeg van, ahol lehet tudni, hogy elsősorban olyan emberek jönnek ide, akiket érdekel a buddhizmus, szellemiek, inspirálóak, és szeretnének ők is inspirációt kapni. Kölcsönösen adnak, kapnak. Ez egy ilyen szellemi közösség, egy szellemi pezsgés. És ilyen nincs máshol. Mert ez úgy önmagából van, nem pedig valaki csinálja.

A Tan Kapuja Buddhista Egyház 25 éve című könyvben is megjelent interjút készítette:

Rába Géza

Kapcsolódó

Egyházi hírek

Dharmanap A Tan Kapuján

Augusztus 11-én, vasárnap reggel 8 és este 8 között Dharmanap-ot rendez A Tan Kapuja Buddhista Egyház és A Tan Kapuja Buddhista Főiskola. Az egész napos rendezvényen elméleti előadások, beszélgetések, szertartások, ülő- és mozgásgyakorlatok, zen művészeti foglalkozások, gyerekfoglalkozások, valamint meditációs koncert várják az érdeklődőket A Tan Kapuján.

Egyházi hírek

Nyári buddhista gyerektáborok

A Tejút buddhista gyerektábort idén nyáron is a Pilis lábánál, Esztergom szélén tartja meg a Tejút Buddhista Pedagógiai Központ. A táborban természetben zajló programokkal, meditációval, elmélyült nyugalommal és figyelemmel, játékkal,