„Sosem gondoltam azt, hogy a túlélés lenne a cél” – interjú Porosz Tiborral

Porosz Tibor 1996 óta tanít A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, 2001-2005-ig pedig az intézmény főigazgatói feladatait is ellátta. Ő így emlékszik az elmúlt évekre, ez az ő története:

Hogyan találkoztál a buddhizmussal?

Emlékeim szerint 11-12 éves korom körül olvasgattam egy filozófiatörténeti összefoglaló könyvet a görög filozófusokról és filozófiáról, valamint a keleti filozófiákról. Ebben ott volt a buddhizmus is, és bár mindegyik filozófiai gondolat tetszett, valahogy a buddhizmust bemutató rész volt a legszimpatikusabb. A szenvedés elkerüléséről és a dharma-tanról szólt az a néhány oldal, olyasmiről, hogy a dharmák összeállnak valamiféle személyiséggé, a halál idején szétesnek, azután egy újabb születéskor ismét összeállnak. Azonban a buddhizmushoz vezető meghatározó fejlemény a jóga közvetítésével következett be. Bár már 14-15 éves koromtól rendszeresen jógáztam, azonban még 1985 körül sem nagyon voltak elérhető könyvek a témában, ezért ellátogattam a Buddhista Misszióba, hogy a jógával kapcsolatos könyvekre leljek. Ott a kezembe akadt egy számomra a mai napig meghatározó könyv a Satipaṭṭhāna – a buddhista meditáció szíve, ami a Szatipatthána szutta és a módszer bemutatása. Közben a Goenka-féle vipasszaná meditációt is megismertem, és ez a két meditáció a mindennapi gyakorlásom részévé vált. Végül is 1986-tól 1994-ig egész nap ezeket a gyakorlatokat végeztem, így ez a kilenc év gyakorlatilag egy hosszú elvonulás volt. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy az eredeti tanításokhoz azzal is közelebb jutok, ha megtanulok szanszkritul, ezért a Kőrösi Csoma Sándor Társaság Keleti Nyelvek Kollégiumán elvégeztem a hároméves nyelvtanfolyamot, amelyet eleinte Fehér Judit, majd később Bethlenfalvy Géza tartott.

Ezek szerint a théraváda vonal áll hozzád közelebb?

A théraváda az, amelyik hozzám közelebb áll, de a tibeti gondolatokkal is megismerkedtem, és a szimbolikával is foglalkoztam. Bár a leírásokat érteni értettem, de valójában átérezni nem tudtam. Azután 1993-ban Csecsu rinpócse itt volt Pesten egy magánlakásban, ahol Vadzsraszattva beavatást adott. Ehhez kapcsolódóan gyakorlatokat is végeztünk, és ekkor éreztem azt, amit korábban próbáltam racionálisan megérteni a tibeti buddhizmus szimbolikáján keresztül, ugyanis erőteljes és tartós energetikai élményeim voltak. Csecsu rinpócse igazán mély benyomást tett rám, valójában ő volt az első nagyhatású tanító az életemben, aki ekkor fel is vett a Szanghába. A saját mindennapi gyakorlatomnak azonban mégis megmaradt a szatipatthána és a vipasszaná. Közben azért persze benéztem a Mokusho zenesekhez is, aztán az Ole Nydahl féle csapat foglalkozásain is voltam. Velük Németországban phowa gyakorlaton is részt vettem.

Ezek mellett foglalkoztam a reikivel is, és végül reiki mesterré avattak, ami azért volt számomra különös megtiszteltetés, mert a felavató mesterem a reikit spirituális útnak tekintette, ezért a mesterré avatásomat nem pénzért végezte. A reiki részemről szintén kapcsolódott a buddhizmushoz, hiszen a reiki akkori öntörténetében a Lótusz-szútrára hivatkoztak. Ez nyilván külön felhívta a figyelmemet a szútrára, amelyben végül is ugyan nem voltak közvetlenül a reikihez köthető utalások, de bizonyos energiákat hordozó dháraní szavak mégiscsak megtalálhatók benne. Ennek a mahájána szútrának az ereje az egész szöveget áthatotta és akárhányszor is olvastam, mindig furcsa bizsergető érzés öntött el. Egy kompendium formájában el is készítettem a szútra fordítását, amelyben a szútra képi világát elég jól lehet érzékelni.

Hogyan kerültél a Főiskolára és miket tanítottál?

Amikor elkészültem a Lótusz-szútrával, akkor megkerestem Farkas Lőrincet a kézirattal, aki akkoriban itt tanított. Tetszett neki és Fehér Juditot jelölte ki a kiadvány lektorának, akivel nagyon jó baráti és szoros munkaviszonyt alakítottunk ki. Ő bemutatta a készülő könyvet Farkas Palinak, az akkori rektornak, aki először egy előadásra, majd egy féléves kurzus megtartására kért fel a Lótusz-szútra témakörében. Ezt követően eleinte csak óraadóként a Buddhizmus alaptanításai és a Buddhizmus eszmetörténete tantárgyak következtek, emellett Éberség-gyakorlatok néven szatipatthána meditációt tartottam reggelente. Később aztán páliból lefordítottam egy az abhidhamma filozófiát bemutató kézikönyvet, és erre támaszkodott a Felsőbb Tan foglalata című szeminárium, majd sorra került a Páli kánon, illetve a Buddhizmus társadalomszemlélete. Ezek mellett jött a Csikung és a Gyógyítás a buddhizmusban is, mivel korábban tanultam csikungot és taicsit, kínai masszázst, akupresszúrát, köpölyözést, a kínai gyógyászat elérhető változatait, valamint reflexológiát is. Ehhez kapcsolódott azután a Buddhista pszichológia és a Meditáció pszichológiája, illetve a Meditáció és terápia. Ma is módom van még tanítani a Vipasszaná meditációt.

2001-ben aztán rektor, illetve főigazgató lettél.

Igen, 2001 előtt és 2005 után is rektornak hívták ezt a pozíciót, abban a négy évben, amíg én voltam, viszont a főigazgató titulus szerepelt a nevem mellett. Főállású tanár 1998-tól lettem a Főiskolán, és volt pár ötletem arról, hogy miként lehetne a Főiskolán a buddhizmust meghatározóbbá tenni. Ekkoriban volt egy olyan külső elvárás, hogy a képzésben kredit- és modulrendszert kellene bevezetni. Ehhez kapcsolódóan is voltak elképzeléseim, ezért Körtvélyesi Tiborral (Körte) együtt, de többekkel is konzultálva, egy anyagot készítettünk a témában. Amikor aztán Farkas Pali rektorságának ideje lejárt, a rektorválasztáson a Körtével egy csapatként elindultunk mi is, így nyertünk végül, és 2001 augusztusától főigazgató lettem, a Körte pedig főigazgató helyettes.

Hogyan emlékszel vissza erre a négy évre?

Küzdelmes volt. A küzdelem egyik része az volt, hogy szándékaimmal szemben kezdett túlbürokratizálódni az egész oktatásirányítás. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az adminisztráció túl sok külső elvárásnak, szerintem többnyire csak vélt elvárásnak, próbált megfelelni. A Főiskolán az a kérdés lett az alapkonfliktus forrása, hogy mennyiben kell alkalmazkodni az akár ki sem mondott, vagy éppen nem is létező külső elvárásokhoz? A főigazgató helyettesnek és a képzést szervező adminisztrációnak az volt a véleménye, hogy a Főiskolának a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodnia kell a világi intézményirányítás formáihoz és a világi képzés tartalmaihoz, ebbe aztán nem lehet kívülről belekötni, ezért ez a biztosítéka a Főiskola túlélésének. A magam részéről hamisnak gondoltam azt az alternatívát, hogy vagy alkalmazkodunk, vagy meghalunk. Sosem gondoltam azt, hogy a túlélés lenne a cél.

Én azon az állásponton voltam, hogy meg kell őrizni azt az autonóm, sajátságos jellegzetességet, amit egy buddhista, vagy egyáltalán egy vallási intézmény fel tud mutatni. Ez pedig nem egy mennyiségi szemléletet váró és azt számon kérő, anyagiasságra összpontosító, menedzsertípusú és bürokratikus intézményvezetés igényét megfogalmazó szemlélet, hanem egy ehhez képest alternatív működési mód, aminek amúgy a buddhizmuson belül is vannak példái, akár magától a történeti Buddhától. Ezekre próbáltam támaszkodni, ami persze erőteljes konfliktusokkal járt a továbbiakban. Ugyanez a kérdés jelentkezett a tantárgykínálat témakörében is, magyarán, hogy alkalmazkodjunk-e a világi képzéshez, vagyis bölcsész és orientalista irányba toljuk-e el a képzéskínálatot, vagy sem. A másik, amit felvetettem, hogy ugyanakkor valamilyen formában be kellene hozni a pedagógiai, egészségügyi és szociális elemeket a képzésünkbe. Akár úgy, hogy mi felvállalunk ilyen tartalmú képzést, akár úgy, hogy a mi képzésünkbe valamiképpen beszámítjuk az ilyen irányú külső képzéseket. Ennek segítségével a Főiskola is és a végzett diákok is könnyebben integrálódhatnak a társadalomba, és a Főiskola elfogadottsága növekedhet. Ezek voltak a törekvéseim és szándékaim, de sajnos nem sikerült egyiket sem teljes mértékben keresztülvinni, bár azért voltak részleges eredmények is.

Mi történt ezután?

A főigazgatóság után megmaradtam főállású tanárnak és a mai napig is itt tanítok. Részt veszek a BA-s és az MA-s képzésben, és jelenleg nagyjából kiegyenlített arányban tanítok elméleti és gyakorlati tárgyakat. A Főiskola működésével kapcsolatban a főigazgatóként megfogalmazott nézeteimet a továbbiakban is képviseltem és azóta is képviselem, ami olykor a mai napig is konfliktusokhoz vezet.

Mi az, amit igazán szeretsz a tanításban?

Azt, amikor a diákok hoznak valami olyat, amiből én is tanulok. Amikor a tanulás és a tanítás oda-vissza működik. Számomra mindig az a legnagyobb élmény, amikor egy kölcsönösségen alapuló munka van a diákokkal, és valamiféle spontán, kreatív együttműködés jön létre. Ebben gyakran volt részem.

A tanítás mellett fordítással és írással is foglalkoztál.

A Lótusz-szútra után lefordítottam az Abhidhammatthasaṅgahát (A Felsőbb Tan Foglalata), Anuruddha könyvét, ami egy kis kompendiuma az abhidhammikus szemléletnek, és elkészítettem a Khuddakapāṭha (Rövid szövegek) fordítását a Buddha beszédeiből. Írtam egy könyvet a buddhista filozófia kialakulásáról és a théravádán belüli további fejlődéséről, legutoljára pedig megjelent a Buddhizmus lexikona négyszáz oldalnyi terjedelemben. Ez tartalmazza a legfontosabb 1300 páli terminus technicust, azok tartalmi kifejtését, és ez kiegészül táblázatokkal, irodalmi ajánlókkal. Mindezek mellett számos cikket és tanulmányt írtam a buddhizmushoz kapcsolódó kérdésekben, például a Buddha nyelvhasználatáról, a meditáció pszichodinamikájáról, a buddhista pszichológia terápiás használhatóságáról, de a buddhizmus vizuális gondolkodásáról is. És még közel sincs vége…

A Tan Kapuja Buddhista Egyház 25 éve című könyvben is megjelent interjút készítette: 

Rába Géza