A lamrim (magyarul: „az út szakaszai”, „fokozatos ösvény”) a tibeti buddhizmus egyik szövegformája, amely a történelmi Buddha által tanított megvilágosodáshoz vezető ösvény szakaszait mutatja be. A tibeti buddhista történelemben különféle lamrim változatok léteztek, és a tibeti buddhista iskolák – nyingma, kagyü és gelug – tanítói különböző módon tanították. A lamrim mindegyik verziója Atísa 11. századi szövegére, a Megvilágosodás ösvényének lámpására (Bódhipathapradípa) épül.
A lamrim a legelején a buddhista gyakorlókat háromfelé osztja a vallási tevékenységük motivációja szerint. Ebben a felosztásban nem szerepelnek azok, akik a jelenlegi életükben kívánnak profitálni a gyakorlatokból. Tehát a minimum követelmény a spiritualitáshoz való besoroláshoz az, hogy a gyakorló az üdvös újjászületés reményében gyakoroljon.
Atísa a Megvilágosodás ösvényének lámpásában (2. versszak) írja, hogy háromféle személy van:
szerény látásmódú,
közepes látásmódú,
magas látásmódú.
A szerény látásmódú személyek motivációja az, hogy megtalálják a boldogságot a szamszárán (létforgatag) belül és az a szándékuk, hogy jobb lesz a következő életük. A buddhista hagyományokban gyakran úgy tekintik, hogy a ide tartoznak a nem buddhizmust gyakorló, más vallásokat követő személyek, akik a mennyországba kívánnak kerülni.
A közepes látásmódú személyek a saját békéjük érdekében kívánják hátrahagyni az e világi örömöket. Ide tartoznak a pratjékabuddhák és a sravakabuddhák, akik a személyes megvilágosodást szeretnék elérni, amely a hínajána buddhizmus hagyományos gyakorlata.
A magas látásmódú gyakorlók a saját szenvedésük belátására alapozva meg akarják szabadítani az összes érző lényt a szenvedéstől. Ez a mahájána ösvény, a szamjakszambuddhák ösvénye.
Forrás: Wikipédia